Ott hagy csapot, papot

Mikor valaki hirtelen félbeszakítja a munkáját, esetleg egy beszélgetést s elrohan, azt mondják róla: otthagyott csapot, papot.

A szólással Petőfi Sándor Csokonai Vitéz Mihályról írt vidám hangulatú elbeszélő költeményében találkozunk. Petőfi tisztelte, szerette a harcos költőelődöt, s ez lehet az oka, hogy nemcsak a verseit tanulmányozta, hanem örömmel értesült azokról a derűs történetekről is, amelyek Csokonai nevéhez fűződtek. Az említett versben is ilyen vidám eseményt mond el, amelyet Csokonai első életrajzírója, Domby Márton e-képpen jegyzett fel:

„falun lévén (Csokonai) egyszer egy jó barátjánál, vacsora előtt kevéssel gazdájával együtt lementek a pincébe ketten borért. Azonban mélázások közben addig berhelik a különben rossz csapot, hogy azt a hordóból egészen kiberhelték vagy beletörték. Ekkor nem lévén más csapjok, a gazda Csokonait a szomszédba szalasztja csapért, maga pedig ujjával vagy tenyerével bedugja a csap lyukát. Csokonai elszalad a szomszédba csapért, de ott mulatság lévén s a mulatóktól megragadtatván elfelejtkezett a csapról s a csap lyukát tenyerével kucorogva tartó gazdájáról, míg egyszer nemsokára azt nem kérdik tőle:

- Ugyan, hogy esett ilyen későn ez a különös szerencsénk? - Ekkor jutott eszébe, mién küldte őtet oda, az ő csaplyukánál már görnyedetésben, a kiabálásban és bosszankodásban egészen eltikkadt gazdája.”

Már tudjuk, hogy Csokonai barátját Nagy Istvánnak hívták, aki Hajdúböszörményben volt református lelkész. Így a kirándulás helye is ismert, mert Nagy István lakásán, illetve pincéjében esett meg ez a derűs történet.

Petőfi versében némileg módosult az esemény. Azért változtatott a történeten, hogy még derűsebbé váljék. A versben ugyanis a pap türelmetlen lesz, otthagyja a hordót, s a bor kifolyik. A valóságban erről nincs szó. Sőt egyesek úgy tudják, Nagy István visszahelyezte a dugót a hordóba, felment maga a csapért, s telt korsóval várta Csokonait. Petőfi költeményében valóban csapot és papot hagyott el Csokonai Vitéz Mihály. S ez jól mutatja a mondások egy részének életét. Eleinte azt jelentik a később állandósult szókapcsolatok, amit a bennük előforduló szavak és fogalmak tényleg jelentenek. Bizonyos idő elteltével, önállósult létükben az eredeti jelentéstől elszakadnak úgy, hogy kibővült, általános értelmet, olykor átvitt jelentést nyernek. S ezzel a változott tartalommal használjuk őket mindennapi beszédünkben. Petőfi versében csapot és papot felejt el Csokonai. Később már a csap és pap szókapcsolat nem az eredeti fogalmat takarja, hanem azt, hogy „minden”.

A szólások jelentős része népi eredetű. A nép teremti őket úgy, hogy a körülötte kialakult környezetből, iparosok, kereskedők, földművelők, katonák és más foglalkozású emberek tevékenységéből megfigyel jellegzetes munkamozzanatokat, egy-egy érdekes, fontos jelenséget kiemel, s más esetre is alkalmazza a szókapcsolatot. Cserben hagy; szőnyegre visz; dűlőre jut; egy gyékényen árul - ezek eleinte, mint a Petőfi által használt szólás is, csak annyit jelentettek, amennyi a bennük használt szavak első jelentéséből következett. Később általános emberi magatartások kifejezőjévé váltak. Mindenkitől kerülhetnek szellemes, hangzásban is tetszetős kifejezések a köznyelvbe, ahol állandósulva szólásokká, szállóigékké válnak. így a nyelv művészeinek, a költőknek alkotásaiból is szárnyra kelhetnek érdekes és értékes szókapcsolatok. A mi esetünkben Petőfi verséből lépett ki egy mondat: a „csapot, papot felejtett”. Az ennek nyomán alakult otthagyott csapot, papot szólás alkotója tehát a költő. De ugyancsak Petőfitől származnak a következő szállóigék: a szerelem sötét verem; ki a virágot szereti rossz ember nem lehet; ejh, ráérünk arra még.

Annak több oka is lehet, ha egy-egy költőtől, írótól származó mondat szárnyra kel, s a mindennapi beszéd állandó alkotó elemévé válik: a benne megfogalmazott igazság ereje; a kifejezett gondolat tömörsége; a lehetőség, hogy átvitt értelemben is használható, jelentése tágítható; s nem utolsósorban a szókapcsolat jó hangzása. Petőfi sora is nyilván ezért vált szólássá, mert jelentése kibővíthetőnek bizonyult és jól hangzik. S ha ilyen szempontból vizsgáljuk, felfedezhetjük a mondás általunk is használt változatában a nép nyelvérzékének nyomait. A költő ugyanis ezt írta: Papot, csapot, mindent felejtett… A szólás a köznyelvben viszont ebben a formában él: otthagy csapot, papot. És ha az esemény a múltban történt: otthagyott csapot, papot. Petőfi azért használja a „felejtett” igét, mert a „mellette” névutóra kívánt rímet alkotni.

A közbeszédben nem használunk rímeket, de ha egy kifejezésben rátalálunk a rímelés nyomaira, jó hangzása miatt szívesen alkalmazzuk. Az otthagy csapot, papot szólásban a ritmikusan visszatérő o és a hangok adják a fülnek kellemes hangzást. Sajátos az is, hogy más magánhangzó nem szerepel a kifejezésben. Mindenki érzi az egymás mellett álló két szóban a rímet: csapot - papot. Továbbá rokonszenves a két szó hasonlósága is, hiszen csupán a szókezdő mássalhangzók különböznek egymástól. Ezek a szerencsés nyelvi fordulatok ugyancsak hozzájárultak a Petőfitől származó szólás népszerűsödéséhez.